JANUS PANNONIUS (1434-1472)

  Középkori költészetünkből csak szórványos darabokat őrzött meg a véletlen. A túl viharos évszázadokban elkallódott a korai évszázadok legtöbb magyar költeménye és ha maradt is számunkra egynéhány szép vers, nem maradt fenn egyetlenegy költői arculat sem. Még az esetleg megőrzött nevekhez sem tudunk művészegyéniséget társítani. A XVI. századtól kezdve azután olyan gazdagsággal árad a magyar költészet, amiből fel kell tételezni, hogy nagy múltak folytatása. E kettő - a névtelen középkor és a tündöklő magyar reneszánsz - között virágzott a Hunyadiak korának pompás, de latin nyelvével csak a beavatott kevesekhez szóló hazai humanista költészete, és ennek az egészében is igen színvonalas, a maga korában korszerű és Európa-szerte tudomásul is vett írásművészetnek a főalakja Janus Pannonius. Az ő csillogó egyénisége és világraszóló költészete áll költőink névjegyzékének élén. Semmivel sem kisebb nagyságrendű, mint Balassi vagy Csokonai vagy Petőfi, Ady, József Attila, csak éppen egy sort sem írt magyarul, és ahogy a latin nyelv ismerete kikopott a közhasználatból, s korunkra már az értelmiség körében is fehér holló a deákul olvasó ember, úgy vált az első nagy magyar költő szinte kizárólag a jó képzettségű szakemberek zárt körének ügyévé, mígnem 1972-ben, halálának félezer éves évfordulója hirtelen divatba nem hozta, hogy legalábbis fordításokban foglalja el megillető helyét költészetünk élén. Valószínűleg Kesincei Jánosnak hívták, valószínűleg horvát kisnemesi családból származott, de az már bizonyos, hogy anyai részről Vitéz Jánosnak, a Hunyadiak tudós főemberének, a magyar humanizmus megteremtőjének unokaöccse volt. Horvátországban született, de Nagyváradon tanult, ahol Vitéz János püspök volt. Nagyvárad már Vitéz János idejében is kulturális központ, ott tanulnak a Hunyadi-fiak - László és Mátyás - is. A diák Jánosban már ez időben gyanítható a tudós költő. S merthogy a Hunyadiaknak szükségük van jól képzett értelmiségre, nem lehetetlenség Nagyváradról egyenest Itáliába jutni, hogy a tehetséges ifjú Hunyadi-költségen tovább tanuljon. Így indul el a már költőnek bizonyult ifjú ember a Kőrös-partról a Duna felé úgy, hogy egyenest továbbmenjen a nagy hírű itáliai iskolákba.
  A lehető legjobb helyre kerül: Ferrarába, a méltán világhíres Veronai Guarino iskolájába. Guarino költő, tudós és pedagógus. Aki az ő iskoláját kijárta, az előtt megnyílnak a híres egyetemek. Ott, Guarino mellett érik Janus már ifjan nagy és nagy hírű költővé, az irodalmi dolgok hírneves tudósává. A magyar nevű diák ott változik Janus Pannoniusszá. Olyan latin név ez, amely magában foglalja, hogy viselője pannóniai, azaz magyar. Az ókori kultúrára, a római emlékekre néző humanisták Magyarországot is leginkább a Dunántúl egykori római nevén Pannóniának nevezik; ez a forma köti Magyarországot a példaképnek tekintett hajdani római birodalomhoz.
  Janus Ferrarában már megtalálta a maga hangját. Legelőször a gúnyos, gyakran erős kritikájú, nemegyszer támadó szellemű epigrammákkal lesz nevezetes. De rövid, tömör epigrammákban szólal meg szerelmes költészete is. Verseinek tanúsága szerint igen változatos szerelmi életet élhetett. Tudomány, költészet, szerelem tölti be életét, amikor továbbmegy Padovába jogásznak. Egyetemista korában már Itália-szerte hírneves költő. Nyilván kísérti a vágy, hogy ott is maradjon az úgy szeretett Itáliában, ahol tizenegy évig élt, ahol nagyra tartják, ahol előtte áll a világsiker. Költészete bővül. A kor divatos műfajának, a panegyricusnak elismert mestere. Ez a panegyricus élő nagy emberek dicsőítése, de ennek kapcsán nagy epikai lehetőségeket is rejt. Janus múlhatatlan háláját fejezi ki a mesteréről, Guarinóról írt panegyricusban, majd megírja egy gazdag velencei nemes kalmárnak, Marcellónak dicsőítő költeményét, amelyért bizonnyal jól fizetett az ünnepelt nagyúr. Így éltek és éltek meg a reneszánsz poéták. Hanem ez a Marcello-költemény, miközben a megrendelő hírnevét szolgálja, remekmű: a velencei világ látomásos felidézése. Janus már-már Itália jellegzetes költője lett. Hanem amikor befejezte az egyetemet, és a jogtudomány doktorává avatták, haza is kellett jönnie. Nem azért taníttatták Hunyadi-költségen, hogy azután élhesse a maga életét. Itthon annyi vész után Mátyás lett a király, új országot kellett építeni, és ehhez új, jól képzett emberek kellettek. Janust hazahívják, egyenest az udvarhoz, előbb a királyné kancellárjának, majd ő lesz a királyi kancellár, vagyis az udvari hivatal vezetője. Közben nagybátyja és védnöke, Vitéz János esztergomi prímásérsek, nemcsak az egyház hazai első embere, hanem Mátyás korai éveiben az egész politika irányítója. Mátyásnak szüksége van, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állítja; az sem baj, ha nem pap, sőt még előny is. Az új püspök forma szerint felszentelteti magát papnak, de ha a király úgy kívánja, az egyházi szempontok ellen kormányozza a püspökséget. Így teszi meg Mátyás Janus Pannoniust pécsi püspökké. Fel kell szenteltetnie magát, de lelke mélyéig világi ember marad.
  Élete nagy részét betölti a politika, a közéleti teendő, de nem tud költészet nélkül élni. Írásművészete bővül. Most már az elégia a legjellegzetesebb kifejezési formája. Kétségeit, bánatait - így a gyászt elveszett anyjáért -, vágyódásait meghitt hangú, gondolatokban gazdag elégiákban fejezi ki. Közben azonban mindig megmarad kifejező formájának az éles epigramma. Erre a rövid, csattanó műfajra szüksége van, mert alkatánál fogva szellemes ember, akinek még bánataiban is jelen van a humor.
  Akárcsak Vitéz János, ő is Hunyadi János örökségének következetes folytatását tartja a legfőbb politikai célnak: megszabadítani az országot és egész Európát a török veszedelemtől. Kezdetben Mátyás is ezt az utat követi, és nyugodtan támaszkodhat apjának egykori vezérkarára, amelynek szellemi vezére Vitéz János. A fiatal Janus ebbe a vezérkarba kerül, mint valamennyiüknél képzettebb és Nyugaton ismertebb ember. Nem is lehet alkalmasabb diplomatát kiszemelni egy törökellenes európai szövetség létrehozására, mint őt. Ezzel a megbízatással indul vissza évek múlva végre Itáliába, hogy tárgyaljon a hatalmasokkal.
  Itt kezdődik a tragédiája. Nyugaton világhíres költő és tekintélyes tudós, maga Cosimo Medici - Firenze méltán nagy hírű és tekintélyes fejedelme - is nagyra tartja, Rómában ugyanolyan tisztelettel fogadják, mint az észak-itáliai városokban. Úgy érezheti, hogy tárgyalásai sikeresek: kezd összeállni a nyugati szövetség a törökök ellen. Csakhogy közben otthon Mátyás politikája merőben megváltozik. A nagy király, sikerei folytán, úgy véli, hogy ő tudja megvalósítani az Európa közepét összetartó császárságot, amely békét teremt a népek között, és oly hatalmas, hogy nem kell tartania a töröktől sem. Ehhez Mátyásnak nem török háború, hanem tartós béke kellett a törökkel. És mire Janus hazaérkezik, a király már hosszú békére lépett a szultánnal. Vitéz János egész köre úgy érzi, hogy politikai elképzelésük csődbe jutott: a király elárulta a Hunyadi-hagyományt. Vitéz és Janus Pannonius szembefordult a királlyal, mire mindketten kegyvesztettekké váltak. Ez nem rangfosztást jelentett, Mátyás nem akart hálátlan lenni irántuk, de amíg nem értik meg az ő politikáját, addig nem tudja használni őket. Vitéz Jánost elküldte Esztergomba, érseksége színhelyére, hogy kizárólag egyházi dolgokkal foglalkozzék, Janust Pécsre parancsolta, törődjék püspökségével.
  Az elkeseredett Janus ott sem tétlen, igyekszik kulturális központtá kiépíteni Pécset. De erre már nem volt ideje. Hunyadi egykori vezérkara, a hajdani törökverő vezérek, élükön Vitéz Jánossal s mellettük Janus Pannoniusszal, úgy vélik, hogy helytelen volt Mátyást tenni királlyá; pedig ők tették királlyá. Most visszavonják döntésüket, összeesküsznek a király megbuktatására. Mátyás azonban résen áll, rájuk csap. Csak Janus tud elmenekülni, a többit elfogják. És most következik a legkülönösebb tragédia. Mátyás az elfogottakkal leül, vitázik velük, és szabadon engedi valamennyit. Vagy meggyőzte őket, vagy akit nem, azt rábírta, hogy csendben vonuljon vissza. Ez lett volna Janusszal is. Ő azonban menekült, futott Itália felé, de bujdoklás közben meghűlt. Amúgy is sok baja volt gyenge tüdejével, most tüdőgyulladást kapott, és mire a királyi kegyelem utolérte - meghalt. Harmincnyolc éves volt.
  Mátyás meggyászolta és kiadatta összegyűjtött költeményeit. A latin nyelvű magyar költészetnek ettől fogva már ő a legfőbb klasszikusa.
  A legvilághíresebb magyar költők egyike. Csak éppen nem került bele a költői utókor vérkeringésébe. De a közvetlen utódoknak még ő a példaképe. És az ő költészetének magas színvonala érteti meg, hogy amikor egy nemzedékkel később Balassival megszólalt a magyar nyelvű reneszánsz költészet, azonnal a kor európai színvonalán szólalhatott meg. Több mint félezer éve halott. Mostanában fedeztük fel újra magunknak, hogy legalább fordítások útján szellemi köztulajdonba vehessük.

 

 

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

BALASSI BÁLINT (1554-1594)

  Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták; voltak, akik úgy vélték, hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet; ő maga különbözőképpen írta saját nevét; a híres família különböző tagjait is hol Balassiként, hol Balassaként említik a kortársak is, az utókor is. Lehetséges, hogy a kiejtés az idők folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt: erőszakos, önző, köpönyegforgató nagyurak egymásra következő nemzedékei. Okosak voltak, szerették a műveltséget, életüket kockáztatták a harácsolásért, várakat, birtokokat, asszonyokat gyűjtöttek, cseréltek, raboltak. Sajátos keveréke volt ez a család a középkori rablólovagnak és a reneszánsz kalandornak: jellegzetes képlet XVI. századunk vérgőzös történetében. A költő nagybátyja, a hírhedett Balassi Menyhárt a kor közismerten legjellemtelenebb embere volt, aki Ferdinánd és János királyok között, katolikusok és protestánsok között rendszeresen folytatott árulásaival több vármegyényi birtokot szedett össze. Unokaöccse hazulról hozta a féktelenséget is, a műveltség szeretetét is: egész élete erőszakoskodások és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, miközben korának egyik legműveltebb férfia, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan vallásos, aki gyötrődve bánja bűneit, de eszében sincs bűneivel felhagyni. Híres táncos a mulatságokon, híres vitéz a csatatereken - és nemcsak híres költő, hanem olyan lángelme, aki költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Ő az első mindenestül európai magyar költő: Ronsard kortársa, és semmivel sincs Ronsard mögött. Mintha a semmiből teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet. S élt mindössze negyven évet: 1554-től 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem évszázadokat álló költői erővel ki is fejezte.
  Természetesen ő sem a semmiből teremtett. Egy történelmi órával előtte már felemelkedett az európai magas szintre a hazai latin nyelvű humanista költészet, élén Janus Pannoniusszal. A kortársakban megvolt az igény a maguk korának és eszméinek költői kifejezésére, ha nem is jutottak túl a krónikás strófákon. Tinódinak fontosabb volt a ténybeli hitelesség, mint a művészi formálás - művei mai szóval élve inkább riportok, mintsem epikus látomások. Ilosvainak fontosabb volt a fordulatos kaland, mint az emberi hitelesség; ő a bűnügyiregény-írók elődje. Létük azonban bizonyítja, hogy volt közönségigény a költészetre. És a szakadatlan nemzeti veszedelemben olyannyira előtérbe került a nemzettudat, hogy a humanisták latinsága is némiképpen háttérbe szorult az anyanyelv mögé. Így volt ez egész Európában. Ebben a XVI. században bontakoztak ki a reneszánsz kultúra jegyében most már a nagy, nemzeti nyelvű irodalmak. Balassi nemcsak a francia Ronsard kortársa, hanem az angol Spenseré, a német Ulrik von Huttené, a lengyel Kochanowskié is. Balassival a magyar költészet egyidejű lett az európai költészet egészének élgárdájával.
  A rendkívül művelt költő tanul is az egész világtól, és mert igazi nagy költő, senkinek nem lesz az utánzója. A kor fél lábbal még a középkorban él, és Balassi ismeri a középkor lovagköltészetét is. Témavilága, akárcsak a lovagköltőké, világosan oszlik az akkor hagyományos három körre: vallásos, harci és szerelmes költészetre, vagy ahogy akkor mondották: istenes énekekre, vitézi énekekre és virágénekekre. Az élmény azonban már merőben újkori. Istenes énekeiben az áhítatos hinni akarás, a kétely, a lélek háborgása keveredik; egy nyughatatlan ember reménytelen vágya a benső nyugalomra. Vitézi énekei egyrészt a férfias kalandokat eszményítik, másrészt a friss nemzettudatot fejezik ki. Virágénekei pedig a középkortól elszakadt újkori ember életvágyát, életszeretetét fogalmazzák meg az érzelem széles skáláján.
  A nyelv és a zenei hatású versforma bravúros művésze volt. A róla Balassi-strófának elnevezett kilencsoros versszak kialakítását a kor tánczenéi ihlették meg; mai kifejezéssel élve ezek reneszánsz táncdalok. A zenei ihletettség azonban a legtöbb, egyéb formájú költeményénél is felismerhető; versei nagy részét énekszóra képzelte el, s nyilván úgy is adta elő baráti köreiben. (Ő maga több hangszeren is játszott, és szép énekhangja volt.)
  Szókincse és költői képvilága nemcsak rendkívül gazdag, de olyan életképes, hogy versein mit sem koptatott az évszázadokban mérendő idő. Amiket Balassi előtt magyarul írtak, ha lelkünkhöz szólnak is, egy tőlünk már idegen ómagyarsággal szólnak, de nagyon sok, Balassi utáni szöveget is megavítottak a múló évszázadok - Balassi azonban ma is frissen hangzik. Lángelméjének legbiztosabb bizonyítéka, hogy minden következő nemzedék kortársa tudott maradni. Szükségképpen túlhaladott helyesírását minden évszázad a magáéhoz igazíthatja, és így sokkal kevésbé érezzük régiesnek, mint a száz vagy kétszáz évvel későbbieket.
  Különös, hogy ez az annyira mindenkihez szóló nagy költő sohase törekedett az irodalmi közismertségre. Egy ifjúkori prózafordításán kívül semmi sem jelent meg tőle életében. Könnyelmű nagyúr volt, szórta a kincseit, ahogy szórta azokat az aranyakat is, amelyeket általában nem tisztes úton szerzett. A megformálás művészi élménye kielégítette. Alig érthető, hogy magamagának írva ennyi műgondot fordított a versek csiszolására. Ha megvolt velük, vagy barátokat szórakoztatott bor és zene mellett, vagy asszonyokat igyekezett költészettel is hódítani. Holott olyan tudatos költő volt, aki felismerte és érezte is a korszerűt, az irodalomban szükségeset. Vallásos költészetének gyötrődése pontosan megfelelt a reformáció évszázadának, amelyben igen sokan személyes problémaként, a választás benső kötelezettségével élték a hittételeket; a kor világnézete vallásos köntösben jelent meg. És az a Balassi, aki anyagi előnyökért változtatott vallást, közben lelkiismereti kérdésként éli át a kor vallási vitaanyagát. Vitézi énekei pontosan megfeleltek a végvári harcok emberének: kifejezték azt az új helyzetet, amelybe a török veszedelem folytán nagy tömegek kerültek. Szerelmes költészetének őszinte, nagyvilágian erotikus hangja pedig szinte forradalmi volt. Katolikus és protestáns versenyt üldözte a virágénekeket. A szerelmi öröm tagadásában egyetértett plébános és prédikátor. Balassi túllépett ezen is, azon is. És még arra is maradt ideje, hogy drámai művet írjon. A sokáig elveszettnek hitt és csak nemrég újrafelfedezett Szép magyar komédia korszerű reneszánsz pásztorjáték. Ha lehetett volna akkoriban magyar színházi élet, műsordarab vált volna belőle. De a török dúlta országban, ahol ráadásul a haladást jelentő protestantizmus színházellenes volt, ahol a királyi udvar külföldön volt, és idegen nyelvű volt, ott Balassi ifjúkorának tanítómestere, a nagyszerű humanista, Bornemisza Péter is hiába írta újra magyarul Élektra tragédiáját. Az a magát meg nem nevező szellemes író (talán ez is Bornemisza) hiába írt kemény szatírájú komédiát Balassi Menyhárt sötét üzelmeiről... Mindez ugyanolyan korszerű, de körülményeink közt hatástalan törekvés volt, mint Balassi pásztordrámája. Mi ma ezekkel kezdjük drámatörténetünket, de akkor ezekkel még nem kezdődött meg a színháztörténetünk. Tehát hatástalanok maradtak.
  De nem maradt hatástalan Balassi, a lírai költő. Ha ő maga nem is törődött versei sorsával, terjedtek azok élőszóval és kézzel írva. A kor költői tudták, hogy Balassi a nagy példakép. Istenes énekei és vitézi énekei nem sokkal halála után már nyomtatásban is ismertekké váltak. Egykori titkára, ifjabbik barátja, a később igazi költővé emelkedő Rimay János kezdte kiadni a Balassi-műveket, amelyeknek közvetlen hatása nemzedékekre terjedt. Csak a szerelmes verseknek kellett sokáig várniok. Ez a téma még sokáig tilos volt. Kézzel írott gyűjteményben maradtak fenn, szerencsére, azok a költemények, amelyeket már régóta nemcsak költőjük legszebb műveinek vallunk, hanem egészen Csokonaiig, tehát a XVIII. század legvégéig, az egész magyar költészet legjobb és legszebb alkotásainak.
   Balassi kimeríthetetlen téma, regényeket, drámákat, lélektani és kortörténeti tanulmányokat igényel élete. Egyszerre vonzó és riasztó egyénisége és halhatatlan költészete méltóan izgalmas kezdet az ezerszínű újkori magyar költészet történetéhez. És elképzelhetetlen olyan antológia, amelyben magyar versek szerepelnek, hogy az első díszhely ne őt illesse meg.

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

BATSÁNYI JÁNOS (1763-1845)

  A magyar felvilágosodás írói, költői általában a köznemességből kerültek ki, kivételesen egy-egy arisztokrata is közeledett hozzájuk. A magyar polgárság igen gyér volt, a jobbágyságnak nem vagy alig volt módja tanulni. A felvilágosodás eszmevilága pedig elérhetetlen volt műveltség híján. Láthattuk eddig is, hogy a haladás szószólói a XVIII. században kivétel nélkül nagy műveltségű, sokat és sokfélét olvasó emberek voltak. Ebben a művelt nemesi világban már származásánál fogva is felettébb különálló jelenség a plebejus Bacsányi János, akit indulatai is gyakorta elválasztanak a többiektől, akikkel együtt teremti meg az új magyar irodalmat, és akiknek körében versenytárs nélkül ő a legjobb költő. Aligha túlzás, ha azt állítjuk, hogy Balassi és közvetlen utódainak, például Rimay Jánosnak letűnte után és Csokonai felemelkedése előtt ez az alulról jött aufklérista, a tapolcai suszter fia volt a legjelentékenyebb és legmaradandóbb magyar lírikus.
  Életrajza szinte kalandregény, kalandjai jellemzően vallanak előbb a felvilágosodás, majd a rákövetkező elsötétedés évtizedeire. Életrajzából közismert regényt is írt a mi korunkban Koroda Miklós Megvilágosodott már címen, amelyben Bacsányi, a főhős megfelelő ok és alkalom az egész magyar felvilágosodás színes, szemléletes körképére.
  Kalandos kivétel, ahogy a jobbágyfiú kiemelkedik értelmével a falusi gyerekek közül, ahogy felfigyelnek rá, és lehetővé teszik az egyre további iskoláztatásokat. Ő pedig folyvást versenyre kel az úrifiúkkal. Lemarad, ha nem kerül elébük. Mindig neki kell az elsőnek lennie. Mintha kezdettől fogva versenyfutás volna az élete a nagyobb tudásért, a magasabb hivatalért, a szebb asszonyért, a fontosabb történelmi szerepért, a nagyobb irodalmi feladatért, a tökéletesebb verselésért. Jellemző mindent győzni akarására, hogy mire költőileg teljesen megérik, négy nyelven - magyarul, latinul, németül és franciául - egyformán versel.
  Huszonkét éves fővel túl van az egyetemen is, jogi diplomát szerzett. Ettől kezdve nem jobbágy, hanem honorácior. A kor törvénye szerint, ha nem nemesember diplomát szerez, és ennek alapján folytatja élethivatását, akkor ugyan nem nemes, de személyében kivételezett a jobbágyokra vonatkozó jogszabályok alól. Ez a nem nemes értelmiségi volt a honorácior.
  Mint joggyakornok kerül Orczy Lőrinc pesti házába, ahol egyben a ház fiának nevelője. Orczy megkedveli a kiváló ifjút, és szívesen látja szalonjában, ahol a felvilágosodott ifjúság találkozik. Bacsányi megismeri a színháztervezgető lelkes Ráday Pált, részt vesz mellette a színházi próbálkozásokban, amelyek megelőzték Kelemen László színházalapítását. Bacsányi maga is fellép egy Voltaire-drámában. A kora időktől fogva verselő ifjú ebben a körben érik költővé.
  De a tanítvány meghal, Bacsányinak nincs dolga a gyászba borult házban. Orczy azonban gondját viseli: beajánlja vejéhez, aki magas rangú hivatali ember Kassán. Így lesz Bacsányi Kassán közhivatalnok. Fontos mozzanat ez a magyar irodalom történetében. 1787. november 13-án Baróti Szabó Dávid lakásán Bacsányi János, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc megalapítja a Kassai Magyar Társaságot, amely a kezdete minden hazai irodalomszervezésnek. Hamarosan országszerte sokan csatlakoznak hozzájuk, ők pedig megindítják a Magyar Museum című folyóiratot, minden magyar irodalmi folyóirat mintáját és elődjét. Ennek számaiban jelennek meg Bacsányi országszerte feltűnő és nagy hatású versei, izgalmasan érdekes tanulmányai és első Osszián-fordításai. Az Osszián-fordítás abban az időben egész Európában költői közfeladat. A híres angol epikahamisítvány a nemsokára megszólaló romantika egyik előhírnöke volt.
  Bacsányi költői értékei már ekkorra kiderültek. Szellemében Bessenyei és a franciások folytatása, ő maga is lelkes híve és népszerűsítője Bessenyeinek, de az alulról jött, indulatos költő továbblép mesterénél, nagy pátosszal köszönti a Párizsban kitörő forradalmat, és a század végére az egész világ megváltozását jósolja.
  Verselésben túllép a franciásokon, megtanulja Baróti Szabótól a deákos verselést, Ráday Gedeontól és Kazinczy első kísérleteiből a nyugat-európai rímes jambusokat, de azonnal jobban, biztonságosabban, könnyedebben és mégis súlyosabban versel, mint a mintaképek.
  Költői erényeit egyre többen veszik tudomásul, de emberileg sokan nem kedvelik. Nehezen fér össze az emberekkel: sértő és sértődékeny. A nem nemesember gyanakodva néz, figyel, idegenkedik a nemesi körökben. Előbb Kazinczyval nem fér össze. Sokféle súrlódási felület van közöttük, alighanem még szerelmi vetélkedés is egy szépasszony körül. Bacsányi és Kazinczy szakít egymással. Bacsányi egyedül, illetve Baróti Szabó támogatásával szerkeszti tovább a Magyar Museumot. Később hivatali felettesével tűz össze. Kiteszik állásából. Alig talál új hivatalt. Majd nemsokára letartóztatják. Pesten elkezdődött a Martinovics-ügy. Bacsányi pedig versben üdvözölte a francia forradalmat, még azzal is rettentve a hazai urakat, hogy: "Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" De a perben nincs elegendő bizonyíték ellene: rég nem élt Pesten, nincs bizonyítható kapcsolat az összeesküvők és közte, Kassán Kazinczyval is régóta szakított. Egyetlen vádpont a vers, és súlyosbító körülménynek tekintik öntudatos védekezését. De mindössze egy évre ítélik. Kiszabadulása után Bécsben szerez állást. Ott magyar könyvsorozatot tervez Magyar Minerva címmel. Ebben adja ki a fiatalon elhunyt Ányos Pál munkáit. Később is szeret felfedezni elhalt költőket. Ő hívja fel majd a figyelmet a felvilágosodás előtti évtizedek legjobb magyar költőjére, Faludi Ferencre. Közben folytatja az Osszián-fordítást.
  Itt éri a nagy szerelem, Baumberg Gabriella ünnepelt osztrák költőnő. Szinte első látásra egymásba szeretnek, majd összeházasodnak, és az asszony híven kitart a férje mellett a nagy megpróbáltatások során keresztül. Mert a nehéz idők csak most következnek. Jön Napóleon; Bacsányi, mint sokan mások is, benne reméli a szabadítót. A franciák mellé áll, és lefordítja Napóleon kiáltványát, amely arra szólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el Ausztriától. Ezért a békekötés után életveszélyes lenne nemhogy Bécsben maradni, de akár Magyarországra hazajönni. A francia katonákkal együtt Párizsba megy, ahol francia hivatalnok lesz. Napóleon bukása után megint elfogják, és kétévi újabb börtön letöltésével életfogytig az ausztriai Linzet jelölik ki szálláshelyéül, ahol mindhalálig rendőri felügyelet alatt áll. Felesége híven követi.
  Élete ettől kezdve szüntelen rendőri ellenőrzés mellett telik. Megélhetési gondja nincs, mert a francia állam, amelynek évekig tisztviselője volt, nyugdíjat fizet neki. Közben levelezés útján kapcsolatot tart az irodalompártoló keszthelyi gróffal, Festetics Györggyel, aki ellensége Kazinczynak és az új irodalomnak. Bacsányi maga sem szereti Kazinczyt, és ez a közös érzelem a forradalmár költő és a reakciós arisztokrata között lehetővé teszi, hogy a gróf sok mindenben hallgasson a költőre. Így elősegíti Bacsányi sürgetésére Faludi Ferenc műveinek kiadását, támogatja olyan irodalmi törekvések megszólalását is, amelyek sokkal haladóbbak, mint ahogy azt a gróf észreveszi. De ami fontosabb: Festetics fedezi Bacsányi verseinek több kiadását is.
  A hazai élettől azonban akkor már rég elszakadt Bacsányi János. Túlélte önmagát. A reformkor nagyszerű küzdelmeiről tudomást sem vesz. Az egykori forradalmár csaknem megéri az újabb forradalmat, csak sejtelme sincs, hogy ez készül. 1845-ben halt meg, nyolcvankét éves korában.
  Bacsányi sajátos jelenség. Ő maga jelenti a felvilágosodás fényében végre megszólaló plebejus hangot. Az irodalomban ő megy el legtovább a forradalom idézésében. A költészetben egyesíti mindazt az eredményt, amelyet addig a felvilágosodás előkészített. Mint költő jelentékenyebb, mint Csokonai fellépéséig bármelyik kortársa.
  Ugyanakkor hamar kiesik az irodalmi közösségből, majd a nemzeti közösségből is. Annak ellenére, hogy nemzedékét túléli, és fizikailag a reformkornak is kortársa, valójában költői jelentősége csak a Martinovics-perig tart, később is csak a Kiáltvány körüli magatartásával vesz részt cselekvően a történelemben. És ha idős korában még némi hatást gyakorol a keszthelyiekre, és verseinek kötetei is csak akkor jelennek meg - ez időben már túlélte korát, és idegenben élve egy elmúlt korszak emléke maradt. A felvilágosodás eredményeit nem ő vitte tovább a megváltozott körülményű következő korszakokba. A továbbvivők főalakja éppen az, akivel életében sehogyan sem tudott összeférni: Kazinczy Ferenc.

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

BESSENYEI GYÖRGY (1742-1811)

  A magyar felvilágosodás kezdetét 1772-től, Bessenyei György Ágis tragédiája című verses drámájának megjelenésétől számítjuk. Bessenyei a magyar felvilágosodás főalakja. De nem eléggé él a nemzeti köztudatban. Úgy hat évtizeddel ezelőtt a kitűnő pedagógus-irodalomtörténész, Vajthó László, tanítványai segítségével ugyan kiadott jó néhány porladó Bessenyei-művet, ő maga cikkekben, tanulmányokban igyekezett népszerűsíteni a nagy kezdeményező alakját, múlhatatlan érdeme, hogy a tudományban Bessenyei méltó helyére is került, de közismertsége meg sem közelíti nem egy olyan tiszteletre méltó utódjáét, akinek életműve valójában kevésbé jelentékeny és kisebb történelmi-szellemi hatású, mint az övé.
  Szabolcs megyében született, Bercel községben, mint egy hajdan nagy vagyonú, de az évszázadok folyamán szerény vidéki nemesekké parlagiasodott család gyermeke. Születési dátuma körül régóta vitatkozik az irodalomtörténet. Ha elfogadjuk, hogy 1742-ben született, akkor tizenkilenc éves fővel lett testőr, és harmincéves korában lép fel irodalmi vezérként.
  Otthon vajmi keveset tanulhatott. Ráragadt némi kis latintudás, elemi iskolás ismeretek; a protestáns hittan se hathatott rá nagyon, világéletében kineveti a vallásokat és vallásos embereket, majd hogy elnyerje az udvari könyvtárosi állást, könnyű szívvel áttér a katolikus vallásra, és egy jó humorú írásában kifigurázza az egész áttérési ceremóniát.
  Otthon nem szellemi képességeivel tűnik ki, hanem azzal, hogy rendkívül jó kiállású, igen magas termetű, szép fiatalember, aki szinte emberfeletti testi erővel megáldott. A patkót egy kézzel hajlítja össze, és magasba tud emelni egy lovat. Nyilván ezért esik rá a választás, amikor a megyék két-két nemesi ifjat küldenek Bécsbe, a királynő nemesi testőrségébe. Ez a nemesi testőrség arra szolgált, hogy Bécs elkápráztassa az isten háta mögül oda került magyar nemeseket. Bessenyei is káprázó szemekkel és káprázó lélekkel veszi tudomásul az udvari pompát, a kultúrát.
  Olvas, tanul, és csakhamar írni akar, méghozzá magyarul, de éppen anyanyelvén alig képes kifejezni magát. A magyar nyelv a sivár emberöltők alatt megkopott. A XVI-XVII. század gazdag, vérbő magyar nyelve elfelejtődött, hiszen nem volt irodalom, amely fenntartsa, az új fogalmakra szavak sincsenek. Az írni akaró Bessenyei könnyebben fejezi ki magát németül és franciául, mint az anyanyelvén. Első humoros-filozófiai regényét németül írja, Der Amerikaner a címe, az előítéleteket, köztük a vallási előítéleteket gúnyolja benne. Jó néhány évvel később majd a fiatal Kazinczy stílusgyakorlatként fordítja magyarra Az amerikai Podoc és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése címen.
  Bessenyei ezzel megindult az írói úton, de nem német író akar lenni. Most már erőnek erejével formálja maga számára a magyar nyelvet. Ez nem könnyű, mert a rendkívül művelt író éppen a magyar kulturális örökséget nem ismeri. Úgy teremt új magyar irodalmat, hogy fogalma sincs se Balassiról, se Zrínyiről. Most már magyarul ír, de példaképei a francia felvilágosodottak, elsősorban Voltaire és mellette az emelkedett szellemű XVII. századbeli klasszikusok, Corneille és Racine. Hiszen maga Voltaire is az ő modorukban írja felvilágosodott szellemű drámáit. Tehát francia formájú magyar drámát kell írni.
  Bessenyei drámát ír magyarul egy olyan korban, amikor nem volt magyar színház, amely előadhatta volna. De a programhoz tartozik, hogy legyen magyar színház... és ha lesz, akkor műsordarabok kellenek hozzá. Tehát előre kell drámát írni. És nem is akármiről. Jól érzi, sőt tudja, hogy ez a szellemi törekvés elválaszthatatlan a társadalmi törekvéstől. Az elmaradást nem lehet csupán betűkkel behozni - a gazdálkodást és a társadalom szerkezetét kell megmásítani. Ez pedig életveszélyes.
  A dráma hőse tehát egy társadalomreformáló, aki belebukik a helyes cél érdekében vívott harcba. A színhely, a kor és a cselekmény, akárcsak példaképeinél: az antik világ. Az Ágis tragédiája az ókori Spártában játszódik, de a jelenre utal.
  Meg is értették. Noha az Ágis rossz dráma, színházi gyakorlat nélkül írt dráma. Nemes célzatú, jól elgondolt jellemekkel, de döcögő verseléssel, dadogó nyelvvel és sehogyan se mozgó cselekménnyel. Sokkal fontosabb, hogy van, mint az, hogy milyen. Bessenyei többi drámája sem sokkal jobb. Legföljebb A filozófus című vígjátékában vannak olyan mozzanatok és nyelvi megoldások, amelyek a művet alapos meghúzás után színpadképessé teszik. Hőse, Parmenio, a nagyon művelt kétbalkezes ifjú, Bessenyei önparódiája, és egyik alakja, Pontyi, a magyar parlagi nemes első - és jól kifigurázott - színpadi ábrázolása. A közelmúltban a Színművészeti Főiskola hallgatói okosan rövidítve, sikeres vizsgaelőadást csináltak ebből A filozófusból.
  De a dráma csak kiindulás és mindvégig reménytelen próbálkozás Bessenyeinél. Költőnek is inkább úttörő, mintsem művész. Lelke, alkata szerint humorista lett volna belőle, ha a feladat nem kényszeríti, hogy minden legyen: elbeszélő, lírikus, elmélkedő, publicista, ismeretterjesztő, kultúrpolitikus. De akármit csinál, előbukkan fanyar humora: óriási és jórészben elavult életművéből számos szemelvényt lehetne összegyűjteni, amely fenntarthatná az élő humoristát.
  Csakhamar körülveszik, akik megértették hívó szavát. Közös antológiájuk Bessenyei György Társasága címen jelenik meg. Otthagyja a testőrséget, ahol hadnagyságig vitte, és a bécsi felvilágosodás főalakja, Sonnenfels mellé kerül az udvari könyvtárba. Ez időre esik nagy szerelme a francia balett-táncosnő, Delfén iránt, akit Eszterházán ismert meg Haydn körében. Delfén azonban fiatalon tüdőgyulladásban meghal. Emléke újra meg újra visszatér Bessenyei írásaiban. Az udvarhölgyek váltakozó szerelme, úgy látszik, nem adott olyan élményt, amelyet egy életen át vállalt volna. Sohase nősült meg.
  A kilencvenes évektől kezdve pedig gyanús lesz a felvilágosodás. A francia forradalom bizonyította, hogy hová vezet az ész és az új szellem. Bessenyei most már hiába ír, a cenzúra nem engedi kinyomtatni. Mérgesen odavágja könyvtárosi állását, és hazajön Magyarországra. Örökölt kis birtokára költözik a Bihar megyei Pusztakovácsiba (ma Bakonszeg). Ott éli le író-olvasó magányában élete végső két évtizedét. Vitacikkeket és ismeretterjesztő műveket ír... senkinek. Néha megpróbálja, és cenzorhoz küldi egyik-másik kéziratát. Az eredmény mindig ugyanaz - kinyomtatni tilos. Ilyenkor a visszakapott mű szélére vagy végére gúnyos kis szövegeket ír a cenzúrahivatalban ülő papokról.
  Elmélkedő könyvei közül életében csak egy jelent meg, a sok mindenről csevegő A holmi, amelynek tűnődései, vallomásai, vitatételei talán leghívebben mutatják írójuk emberi-írói alkatát. Ez a csevegés neki való műfaj volt, itt alkotta a legmaradandóbb irodalmi oldalakat. Későbbi elmélkedő művei - mint A törvénynek útja, a Tudós Társaság, különböző történelmi csevegései a magyar múltról, a római történelemről, keserű végső vallomása, A bihari remete - mind már csak halála után jelentek meg, nem egy jó 120-130 évvel a halála után. Legtöbbjüket csak Vajthó és tanítványai adták ki, 1930-tól kezdve. És ugyancsak 1930-ban került sor Bessenyei főművének, a Pusztakovácsiban született Tarimenes utazásának kiadására. Ez regény, igazi felvilágosodott államregény. Egy elképzelt országnak, Totposznak politikai kalandjai, s legjobbjainak törekvése az ésszerű állam és társadalom berendezésére. Egyszerre politikai vitairat és sok vidámsággal teljes, humoros történetsorozat. Ez sem lett közolvasmány. Végre egyszer népszerű szemelvényes kiadást kellene csinálni belőle, kihagyva a szakembert érdeklő, irodalomnak már avult szöveget, és megtartani a mesét és a humort. Egyszer talán erre is sor kerül.
  De ha nem is olvassuk Bessenyeit, ne feledkezzünk meg oly vonzó alakjáról, lankadatlan törekvéséről az ésszerű jövő felé. Martinovicsékhoz ugyan már nem volt köze, de valójában a Martinovics-mozgalom is vele kezdődik, mint ahogy a vele kezdődő felvilágosodással indul meg minden, ami kétszáz év óta előre, mifelénk mutat.

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

KAZINCZY FERENC (1759-1831)

  Kazinczy Ferenc gazdag munkásságának nagyobbik része a felvilágosodás rövid emberöltője utánra esik, de nemcsak azért tartozik a világosság nemzedékéhez, mert akkor indul, és annak az egyik jellegzetes alakja, hanem azért is, mert éppen ő az, aki továbbviszi a felvilágosodás eszmevilágát és hevületét, hogy a sötétség évtizedeiben a legeslegfőbb ösztönző legyen, s megérve még a reformkor kezdetét is, összekötő kapocsként vehessük tudomásul a XVIII. század újító szelleme és a XIX. század romantikája között. Kazinczy még Bessenyeitől kapta az ösztönzést, és Kisfaludy Károlyon keresztül Vörösmarty nemzedékének is ösztönzője lett.
  Kazinczy Ferenc 1759-ben született művelt, könyvet, zenét, képzőművészetet kedvelő módos középnemes családban. Írói hajlamai kisgyermek korában kezdtek gyaníthatókká válni, emellett jó érzéke volt a festéshez, rajzoláshoz is, az olvasás pedig szinte mámorba ejtette. S mindez nem volt szüleinek ellenére, akik örültek, hogy első gyermekük minden bizonnyal író lesz. A Kazinczy család ama ritka nemesi körökhöz tartozott, ahol becsülete volt az írónak. Apja tehát minden módon pártolta tanulni akarását, és amikor az apa viszonylag fiatalon meghalt, az egyszerre erélyes, gyengéd és céltudatos anya állt pártfogóan mögötte.
  Már kisiskolás korában, latin és német nyelvtanulás közben megpróbálja olvasmányait magyar nyelvre fordítani. Tizenhat éves sincs, amikor kezébe kerül Bessenyei legelső, még németül írt kisregénye. Eredeti címe: Der Amerikaner. Felvilágosodott szellemű, szatirikus hangvételű történet és elmélkedés vallásról, erkölcsről, szokásokról Voltaire modorában. Kazinczyt elragadja ez a világos, ésszerű valóságlátás. Magyarra fordítja a kisregényt ilyen hosszú címmel: Az amerikai Podoc és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése.
  Anyjának is, tanárainak is tetszik a fordítás, mire egy kassai nyomdában kinyomatja, anyjának ajánlja, és tiszteletteljes levél kíséretében elküldi Bécsbe Bessenyeinek. Bessenyei pedig elismerő, buzdító levélben válaszol. Ez a korai kapcsolat a magyar felvilágosodás főalakjával nemcsak megerősíti önbizalmában, de vágyait hivatástudattá emeli. Programszerűen fordul a bécsi testőrök művei felé, és felfedezi Báróczi prózafordításait. Elragadja a választékos és előkelő stílus. Életprogramjának tekinti már ekkor, hogy az anyanyelv csiszolása, gazdagítása és a magyar irodalmi stílus jogának elismerése lesz a fő feladata. Báróczit példaképének tekinti, s nemsokára Baróti Szabó Dávid megjelenő verseskönyvében találkozik az új költői törekvéssel, a deákos verseléssel. Maga is gyakorolni kezdi a disztichonokat, hogy hamarosan a kor legjobb epigrammaköltője, ennek a minden másnál tömörebb költői műfajnak klasszikusa legyen.
  Befejezve tanulmányait, ő is, mint oly sok magyar értelmiségi akkor is, azóta is, jogi diplomát szerzett. Kassán lett egy rövid időre ügyvédjelölt. Ez időben kerül fel néhány hétre Pestre, ahol megismerkedik Ráday Gedeonnal. Ez a találkozás is döntő jelentőségű. Rádaytól tanulja meg a rímes jambust, a nyugat-európai verselést, amelyet majd ő kezd el népszerűsíteni.
  Ügyvéd sohasem akart lenni, csak éppen belekóstolt a joggyakorlatba; igazából az irodalom és a közművelődés izgatja. Ezt az értelmesebb megyei urak tudomásul is veszik, és Kazinczyt hamarosan kinevezik iskolai inspektornak, azaz tanfelügyelőnek. Ezt a hivatását évekig lelkesen és lelkiismeretesen látja el. Közben Kassán Baróti Szabóval és Bacsányival megteremti a folyóiratot, a Magyar Museumot. Bacsányival azonban kezdettől fogva sehogyan sem fér össze. Bacsányi túl nyers Kazinczynak, Kazinczy finomkodó Bacsányinak, kölcsönösen féltékenyek is egymásra. Végül is Kazinczy kiválik a Magyar Museumtól, és saját folyóiratot indít, az Orpheust.
  Ez időben már ismeri a német kortársakat, lelkesedik a szentimentalizmusért, amely abban az időben az érzelmek szabadságát jelentette; lelkesedik Goethéért, aki a leghíresebb szentimentális regényt, a Werthert írta; de ugyanúgy lelkesedik Shakespeare-ért, a nagy indulatok klasszikusáért. Lefordítja a Hamletet, fordít Goethéből, magyarra átdolgoz egy német szentimentális regényt, amely Bácsmegyei öszveszedett levelei címen jelenik meg. Könnyeden versel a német érzelmesek modorában, és irodalmi-kritikai hangú epigrammákat ír.
  Hamarosan az ifjaknak az a része, amely az érzelmek szabadságára esküszik, őt tekinti irodalmi vezérének, és az Orpheust a folyóiratuknak. Ezt az irányt nevezik akkoriban németesnek. Rengeteget dolgozik, ír, fordít, kapcsolatokat tart az írókkal. És közben szabadkőműves. Tagja a forradalmat előkészítő titkos páholynak. És ő is vádlottja lesz a Martinovics-pernek. Előbb halálos ítélet, azután hosszú fogság Spielbergben, Kufsteinban, Munkácson. Több mint hat évig, egészen pontosan - ahogy nemegyszer leírta - 2387 napig volt súlyos börtönben. Negyvenkét éves korában kerül ki, 1801-ben. A börtönben megőszült. De akarata erősebb, teste szívósabb, mint valaha. Szabadulása után rövidesen megnősül. És munkához lát. Anyja halála után a családi birtok szétosztódik, rokonai ki is játsszák, neki és új családjának csak a bányácskai szerény kis birtok jut Sárospatak közelében. Ezt a Bányácska falut ő nevezi el Széphalomnak. Sok idővel később az ő emlékére hivatalosan is így nevezik el. Ennek jövedelméből fedezi irodalmi kiadásait is. Örökös anyagi gondok közt él tehát, de ez nemigen izgatja. A cél: a munka. A felvilágosodás korának a Martinovics-perrel vége. Az ország nagyobb elnyomatás alatt él, mint valaha. Kazinczy úgy véli, nincs mód a politikai harcra, de a nyelvért és irodalomért folytatandó harc előkészíti a megfelelőbb időben újrakezdhető politikai törekvéseket. Annyit hoz át a világosság korából az elsötétült korba, amennyit lehetőnek tart.
  Bessenyei kiábrándultan elvonult Biharba, Bacsányi külföldön él, és kiesik a hazai fejlődésből. Verseghy kitűnő munkaerő, de nem alkalmas a vezérszerepre, Baróti Szabó sem eléggé haladó, sem eléggé politikus. Nem is lehet más az irodalmi vezéralak, mint Kazinczy. Neki a szervezéshez is kitűnő érzéke van. Munkásságának talán legjelentékenyebb része irdatlan levelezése, amelyet évtizedeken át folytat az egész élő irodalommal. Ezrével írja választékos nyelvezetű, irodalmi és kultúrpolitikai tárgyú leveleit, amelyekkel szervezi és összetartja az irodalmat.
  Egy ideig úgyszólván egy egész tudományos akadémia szerepét vállalja Széphalomról. Közben verses és prózai fordításokkal ismerteti a világirodalmat, és csiszolja a magyar nyelvet. Saját versei közül legjobbak az irodalmi-esztétikai tárgyú epigrammák. Lírai versei inkább azért érdekesek, mert példát adnak, lehetőségeket mutatnak. Így például ő kezdi el nálunk a szonettköltészetet.
  Egyik legfontosabb tevékenysége, hogy vezéralakja a nyelvújításnak. Ez a nyelvújítás már ösztönösen megkezdődött a bécsi testőröknél, különösen Báróczinál. De Kazinczy felismeri, hogy mozgalomszerűen, az egész irodalomnak és nyelvtudománynak fel kell venni a rendszeres munkát a nyelv gazdagítására. Törekvése azonnal kétfelől idéz ellenségeket. A konzervatívokat felháborítják az új kifejezések; a túlzók, akiknek lassanként semmiféle régi szó nem jó, óvatos maradinak tartják. Ő pedig szilárdan áll ortológusok és neológusok között: keresi az összhangot a hagyományul kapott anyanyelv és a szükséges gazdagítás között. A történelem őt igazolta. De kortársai is egyre jobban látták az ő igazát.
  A költők és írók, akiket buzdított, felfedezett, népszerűsített, tisztelték benne a költőt is, noha hatására és körülötte sokkalta nagyobb költők emelkedtek fel: Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, majd Kisfaludy Károly és vele a romantika, amely Vörösmarty felé mutatott. Kazinczy szinte a gyámja volt mindezeknek. Közben megjelent Csokonai is, de ezzel a talán valamennyinél nagyobb lírikussal sehogyan sem tudott igazán megbarátkozni. Elismerte tehetségét, de nem ismerte fel igazi nagyságát.
  Az ő kissé finomkodó finomságának idegen volt Csokonai erőteljessége. Ahogy az előbbi korszakban éppen Bacsányival nem tudott megbarátkozni.
  Kétségtelen, hogy a kortársak között Kazinczy költészete finom, de igen halovány; maradandót csak az epigrammákban tudott fogalmazni. De ez a halovány költészet üdvös hatással volt a sokkal erőteljesebb kortársakra. Prózaíróként ennél jelentékenyebb. Útirajzai és önéletrajzi művei, a Pályám emlékezete és a hagyatékában talált kitűnő Fogságom naplója, Kármán Fannija és a majd megszülető romantikus próza között a legjobb irodalmi színvonalat jelentik.
  Igazi jelentősége azonban kultúraszervező, irodalomteremtő létében van, abban a kultúrpolitikai magatartásban, amellyel a felvilágosodás szellemét továbbvitte és vezérként képviselte a következő század első harmadában. 1831-ben, élete hetvenkettedik évében halt meg. Halálakor már javában tartott a reformkor, az irodalomban Vörösmarty, a kritikában Bajza volt a vezéralak, és diadalmasan hirdetett új világot a romantika. Ennek a magyar romantikának az a magyar felvilágosodás volt az eszmei gyökere, amelyet Kazinczy képviselt az elsötétüléstől az új fény derengéséig.

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

y1