Az Árpád-ház kihalása és az Anjou-dinasztia hatalomra kerülése elősegítette az itáliai reneszánsz műveltség megjelenését a királyi udvarban. A magyar reneszánsz korai szakasza az udvari humanizmus kora volt. Az olaszos műveltség már Nagy Lajos korában megjelent, Zsigmond alatt erősödött, a virágkor pedig Mátyás alatt következett be. A magyar reneszánsz második szakasza a reformáció időszaka a XVI. században.

Magyarországon a XVI. század a késve jött reneszánsz kultúra kiteljesedését a török hódítás, az ország három részre szakadása, a reformáció és ellenreformáció kiéleződő harca (főként az északi területeinken), majd a "tizenötéves háború" akasztja meg. A magyar irodalomban a manierizmus a költészet néhány szűkebb területén és a kortárs prózairodalomban jelentkezett. Balassi utolsó éveiben több művének kifinomult stílusa a manierizmus jelensége.

  A magyar barokk irodalom első nagy képviselője Pázmány Péter, legkiemelkedőbb alakja Zrínyi Miklós.
A magyarországi barokk irodalom az egyházi keretek között születik meg, jellegzetes terepe a hitvita. Fő szövegtípusai: a prédikáció és a vitairat, emellett megjelenik az egész barokk legjellegzetesebb jelensége, az ájtatossági irodalom. A barokk szépprózában vallásos olvasmányok, valamint mélyen személyes tartalmú művek születnek (a XVIII. századra kifejlődő memoárirodalom előzményeként). A költészetben az anyanyelvű katolikus egyházi énekek jelennek meg (a protestáns énekirodalommal kapcsolatot tartva), gyűjteményeik az énekeskönyvek - kéziratos vagy nyomtatott könyvekben.

   A klasszicizmus Magyarországon jelentős késéssel, csak a XVIII. század utolsó harmadában bontakozik ki. Ekkor fordítások születnek az antik szerzők klasszikus műveiről, a magyar költészetben elterjed az időmérték és a mitológia alkalmazása, hódít a harmóniaelv, az antik derű, a sztoikus bölcselet és a humanista szemlélet - filantrópia.
  A felvilágosodás, magyar nemzettudat és irodalmi tudat felerősödését hozta. 1780 körüli években kialakul a klasszikus verselés A formálódó magyar értelmiség tekintete ekkor egyszerre fordult az antikvitás és a magyar múlt emlékei felé, a két törekvés egymást segítette. A magyar irodalomtörténet, valamint a magyar történelem megismerésének szándéka a XVIII. században fokozatosan erősödik. A magyar kultúra úttörői a korábbi időszakokban sem hiányoztak (pl. Apáczai Csere János), a XVII. század során azonban megnőtt a számuk.

  A romantika Magyarországon, a nemzeti törekvések kifejezését, a népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű énszemlélet kialakítását, az irodalmi nyelv megújítását hozza magával, melynek első tartalmi jegyei a XIX. század első felében jelentkeznek.
  A nemzeti törekvések már 1780 - 1790 között, II. József politikájának ellenhatásaként felerősödtek, és főként az 1790-től kibontakozó nemzeti drámairodalmunkban kaptak hangot, pl. Kisfaludy Károly és Katona József révén. Az ő életművük egészében azonban még nem része a romantikának.

  Kisfaludy Károly (1788 - 1830) költő, drámaíró, az 1820-as évtized magyar irodalmának vezéralakja. Az Aurora c. zsebkönyve (1821 - 1832) a magyar irodalmi élet megszervezésének fontos eszköze, eleinte az almanachlírának teremtett fórumot, idővel azonban már a romantikus irodalomnak is. A Mohács című költeménye (1824) a romantikus líra egyik legjellegzetesebb darabja.

  1849 után irodalmunk fő társadalmi feladata a nemzeti hagyományok ápolása és megújítása; mindebben a század derekán már jelentős szerepe kap a népiesség is. (A liberalizmus, ill. a plebejus radikalizmus a szabadságharc bukásával teret veszített.) Az 1860-as évekre kialakul a népi és a nemzeti törekvések összekapcsolásával a népnemzeti irányzat. Meghatározó szerzői Petőfi (ill. az ő szellemi-művészi öröksége, bár annak csak egy része), Arany János és Tompa Mihály. Vezető teoretikusa Gyulai Pál (1826 - 1909).
  A népnemzeti irodalom jelentősebb szerzői a XIX. század második felében: az archaizáló Thaly Kálmán (1838 - 1909), a patetikus stílusú Ábrányi Emil (1850 - 1920), a meseíró Pósa Lajos (1850 - 1914), az anekdotákat gyűjtő Tóth Béla (1857 - 1907), a humorista Rákosi Viktor ("Sipulusz", 1860 - 1929), valamint a mese- és mondavilágunkat gondozó Benedek Elek (1859 - 1929).

A naturalizmus Magyarországon az 1880-as, 1890-es években honosodik meg, és ereszt mély gyökereket. Az első generációban elsősorban Bródy Sándor és Csáth Géza képviseli, majd a legerőteljesebben Móricz Zsigmond művészetére nyomja rá a bélyegét.

   Elsőként Toldy Istvánnak (1844 - 1879) az Anatole c. regényében (1872) jelenik meg a naturalista ábrázolásmód. A regényíró Tolnai Lajos valóságábrázolásában idővel, a pesszimizmus fölerősödésével válnak uralkodóvá a komor tónusok. Gozsdu Elek a kisember hamis tudatának érzékeltetése, kiélezése céljából él az analitikus leírás eszközeivel. Az irányzat elemei Justh Zsigmond műveiben is jelentkeznek.

  Nálunk az impresszionizmus nagyon korán, már a XIX. század közepén kialakul, de az átütő győzelmet csak - fél évszázad elteltével - a Nyugat hozza magával. Legjelentősebb impresszionista költőink Tóth Árpád és Juhász Gyula. A magyar epikában is kialakul az impresszionista stílus, elsősorban Krúdy Gyula művészetében kap helyet. Az impresszionista hangulatlírát már Vajda János és Arany János verseiben is fellelhetjük.

  A szimbolizmus a XIX. század második felében - az impresszionizmust követve, a naturalizmussal párhuzamosan - a magyar irodalomban is létjogosultságot nyert. Elődei nálunk is "elátkozott költők", azaz Magyarországon olyan szerzők, akik a hivatalosan elfogadott és elismert (népnemzeti) irányzaton kívül álltak, és a dekadencia korérzésének művészi kifejezését vállalták. Az úttörő mindenek előtt Vajda János volt, valamint az ő generációjából még néhányan.

  Expresszionizmus.

  Az expresszionizmus az avantgárd egyik legelső és egyik legjelentősebb irányzata. Három szemléleti változata: a konkrét bírálat, a félelem kifejezése, illetve az eszményi világ megálmodása és dicsőítése. Stíluseszközei az intenzitás, szuggesztivitás szolgálatában álló nyelvi formák; mindenek előtt az igei stílus mellett az indulatszó kitüntetett szerepe jellemzi.
A magyar expresszionizmus Kassák révén azonnali és közvetlen kapcsolatban állt a német alapítókkal, bár maga Kassák kezdetben az avantgárd egészét kívánta képviselni és meghonosítani. A Tett (1915—1916) és a Ma (1916-tól Budapesten, 1920-tól Bécsben) című folyóiratai mégis elsősorban expresszionista tartalmúak voltak, illetve a belőle kifejlődő aktivizmusé.

  Ady Endre világképét és verseit a világháború megélése formálja súlyosan drámaivá. Szabó Dezső (1879—1945) fő alkotása Az elsodort falu (1919), ebben a magyarság sorsáról fest komor tónusú képet. Írásmódját mind a szereplők és a történet ábrázolásában, mind az írói reflexiókban igen erős érzelmi túlfűtöttség határozza meg; stílusa modorosan expresszív.

  A posztmodernség a mintegy másfél évszázada fennálló modern kultúra napjainkban is tartó legutolsó periódusa. Kezdete az 1970-es évtizedre tehető. Történelmi hátterét a posztindusztriális társadalom adja, a technikai fejlődés új vívmányai. Általános jelenség lett a kétség, a jövőkép bizonytalansága, a személyiség tartalmainak és kibontakozásának kérdésessége.

  Az irodalom posztmodern jelenségei: az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a nézőpontok és hangnemek váltogatása. A hangnem és a beszédmód személyes lesz, a regionális sajátosságok és színezetek a látótérben kerülnek és kifejeződnek, a történetiség és a szűkebb-tágabb helyi tradíciók is reflektorfénybe kerülhetnek. A kultúrtörténet korábbi szakaszai, mozzanatai mint a jelen identitás megértéséhez segítséget adó tényezők fontosak. Szerepet kap a kultúrtörténeti kontinuitás és a kultúra komplexitása, a különféle tudatformák (művészet, tudomány, teológia, pragmatika stb.) kölcsönviszonya.