Realizmus

  1849 után irodalmunk fő társadalmi feladata a nemzeti hagyományok ápolása és megújítása; mindebben a század derekán már jelentős szerepe kap a népiesség is. (A liberalizmus, ill. a plebejus radikalizmus a szabadságharc bukásával teret veszített.) Az 1860-as évekre kialakul a népi és a nemzeti törekvések összekapcsolásával a népnemzeti irányzat. Meghatározó szerzői Petőfi (ill. az ő szellemi-művészi öröksége, bár annak csak egy része), Arany János és Tompa Mihály. Vezető teoretikusa Gyulai Pál (1826 - 1909).
  A népnemzeti irodalom jelentősebb szerzői a XIX. század második felében: az archaizáló Thaly Kálmán (1838 - 1909), a patetikus stílusú Ábrányi Emil (1850 - 1920), a meseíró Pósa Lajos (1850 - 1914), az anekdotákat gyűjtő Tóth Béla (1857 - 1907), a humorista Rákosi Viktor ("Sipulusz", 1860 - 1929), valamint a mese- és mondavilágunkat gondozó Benedek Elek (1859 - 1929).

  Romantikus népiesség van jelen Mikszáth Kálmán, Petelei István, Papp Dániel és Tömörkény István egyes műveiben. A XIX. század végén újromantikus drámákat ír Rákosi Jenő és Dóczi Lajos (1845 - 1919), a népszínmű sikeres szerzője Tóth Ede (1844 - 1876). Ekkorra a romantikus ábrázolásmód a magyar irodalomban már háttérbe szorul, de az epika nyelvében a stílromantika divata sokáig eltart, ennek is a vezető képviselője Bródy Sándor. A népnemzeti romantikát Herczeg Ferenc (1863 - 1954) klasszicizálja. A népiesség a XX. században új erőre kap, pl. Móricz Zsigmond és Erdélyi József művészetében, a népi mozgalomban, majd legújabban pl. Nagy László és Kányádi Sándor költészetében.
  A magyar irodalmi romantika a XIX. század számos írójának és költőjének művészetére rányomta a bélyegét, de közülük a legtöbben nem maradtak meg a romantika keretein belül. Túllépték a romantikát pl. Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre és Kemény Zsigmond is.
  Petőfi Sándor (1823 - 1849) a romantikát is képviselve lépett a költői pályára, de annak szélsőséges elemeivel hamart szakított, és létrehozta saját, öntörvényű világát. A lírát a dalköltészet jegyében forradalmasította. Elutasította az érzelmes almanachlírát, és az irodalmat (is) az önkifejezés színterévé formálta. A szabadság és a természetesség érvényesítésére törekedett a költészetben, a közéletben, a politikában. A népköltészetet beemelte a nemzeti kultúrába, ezzel évtizedekre döntően meghatározta a magyar líra fejlődésvonalát. Számos verse került be a népdalok közé. A forradalom vezéralakja, a szabadságharc híve és katonája volt, utóbb mindkettőnek szimbóluma lett. Költői életművében a romantika vonulatát elsősorban a János vitéz (1845) mesevilága, a Felhők ciklus (1845 - 1846), a látomásköltészet darabjai (1846 - 1848), a forradalmi és harci versek, valamint Az apostol c. elbeszélő költeménye (1848) alkotják.

  Arany János (1817 - 1882) költő, műfordító, elméletíró, lapszerkesztő. Irodalmi hagyományaink magas szintű összegezője, költő, műfordító. A romantika klasszicizálója, a nép-nemzeti irányzat betetőzője, a nemzeti klasszicizmus vezéralakja. A lelkiismeret poétája és megjelenítője volt, költészete az erkölcsi személyiség megteremtésének igényéből fakadt; műveinek alapmotívuma a lehetőség eljátszásának vétsége, a bűn-bűnhődés összefüggése. A műballada kiemelkedő mestere (Ágnes asszony, 1853; Szondi két apródja, 1856; A walesi bárdok, 1857), ezekben a költeményeiben az erkölcsiséget a népéletből vagy a nemzeti múltból merített tárgy példázza.
  A hősi nagyepikánk pótlására is vállalkozott (elkészült a Toldi-trilógia 1846-ban, 1848-ban, illetve 1879-ben; a hun-magyar trilógiából a Buda halála 1863-ban). A magyar verses regény úttörője (Bolond Istók, 1882). Elégiái, balladái révén még a romantika vonulatához illeszkedik, de objektív lírája révén a realizmus képviselői közé is sorolható. Szépirodalmi alkotásain kívül irodalmi és nyelvi tárgyú értekezéseivel, nyelvtisztító tevékenységével, folyóirat-szerkesztői munkájával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia vezetésével is szolgálta nemzeti kultúránkat.

  Tompa Mihály (1817 - 1868) költészete szentimentális-romantikus versekkel indul, majd tömörebb formák, letisztuló stílus válnak uralkodóvá. Legjelentősebb művei a népmonda-feldolgozások: a Népregék, népmondák c. kötet darabjai (1846). Világos után allegorikus költeményeivel a hazafiság legkorszerűbb képviselője, pl.: A madár, fiaihoz (1852).

Madách Imre (1823 - 1864) liberális indíttatású drámaköltő. Pályája elején érzelmes lírikus, majd tudatosan elhatárolódik a romantika formanyelvétől. Főműve Az ember tragédiája (1860), filozófiai tartalmú drámai költemény, mögötte személyes, nemzeti és egyetemes emberi válságokkal. Az eszmények, az emberi fejlődés és főképp a szabadság lehetőségeit keresi, történelmi színeken keresztül, a vallásos világnézet keretei között. A mű végkifejlete a küzdés jelentőségét, a testvériség (szeretet) eszméjét és a hit szerepét állítja reflektorfénybe. Egyéb drámai műveiből pl.: A civilizátor (1859) és a Mózes (1860).

  A valósághű ábrázolásmód csírái már a XIX. század első felében megjelennek a magyar elbeszélő irodalomban. Kisfaludy Károly - aki a magyar kisepikának is az egyik úttörője volt - már az 1820-as években több írásában visszatérő, karakteres alakokat, ún. "zsánerfigurákat" teremtett; Sulyosdi Simon és Tollagi Jónás a magyar nemesség egyes rétegeinek tipikus vonásait hordozzák magukon, karikírozva. (Fél évszázaddal később pl. Jókai Mór is alkalmaz - tárcáiban, ill. egyik-másik regényében - állandó szereplőket, pl. Tallérosy Zebulont, Kakas Mártont és a "politikus csizmadiát".)

A XIX. század első felében megszületik a magyar regény, ebben a folyamatban a romantika mellett a realista tendenciák is hamar képviseltetik magukat. Fáy András (1786 - 1864) "a haza mindenese" volt,A Bélteky-ház c. alkotása (1832) irányzatos családregény, a szerző szavával "tanregény". Báró Jósika Miklós (1794 - 1865) "társadalmi regény"-nek nevezi az Akarat és hajlam c. művét (1845). Báró Eötvös József (1813 - 1871) A falu jegyzője c. realisztikus irányregénye (1845) a vármegyerendszert bírálja, romantikusan bonyolult cselekményszövéssel, de realista színhelyen ("Taksony" vármegyében, "Tiszarét" faluban), típusalakok megformálásával.

1849 után Magyarországon a realista irodalom egyik feladata a dezillúzió ábrázolása és leleplezése. Gyulai Pál realisztikus regénye az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857); a főhős Radnóthy Elek öregedése, magára maradása túlmutat önmagán, és a hagyományos nemesi életforma elavulását is jelképezi. Arany Lászlónak (1844 - 1898) A délibábok hőse c. verses regénye (1873) keserű iróniával mutatja be Hűbele Balázs szalmaláng jellegű lelkesedését, az üres álmodozás öncsalásait, a főhősön keresztül egy egész nemzedék életképtelenségét.

A századközép után Kemény Zsigmond (1814 - 1875) tette a legnagyobb lépéseket a kortárs nyugat-európai regény irányába. Tudományosan megalapozott világnézetéből következően háromszintű regényvilágot épít (magánszféra, társadalmiság és történetiség), ebben kutatja az eszmék és szenvedélyek természetét, következményeit. Az emberi élet tragikumának tudatos megjelenítője: hősei a sorsváltoztatás eleve hibásnak bizonyuló szándéka miatt sodródnak a magasabb törvények hálójába, és buknak végül el. Jellemtipológiája, többszintes művilága és részletes lélekábrázolása realista jelenség. Legismertebb regényei az Özvegy és leánya (1857), ill. a Rajongók (1859).

Újabb jelentős lépést a valósághű epika felé a magyar rövidpróza (novellisztika) jeles alkotói tesznek az 1880-as évektől. Úttörőként Bródy Sándor a nagyvárosi nincsteleneket mutatja be a Nyomor c. novelláskötetével (1883), a legközelebb a realizmushoz az Erzsébet dajka és más cselédek c. novelláskötetével került (1902).

Petelei István (1852 - 1910) az orosz realisták, főként Turgenyev hatására ír az elesettekről, a kilátástalan sorsú kisemberekről. Az "erdélyi udvarházak" elavuló világát örökíti meg, realista alapon, gyakran lírai (dickensi) befejezéssel. Stílusa tömör, néhol költői. Gozsdu Elek (1849 - 1919) is a dzsentrit mutatja be realista szándékkal pl. a Nemes rozsda c. novellájában (1886), naturalista-szimbolista technikával. Gárdonyi Géza (1863 - 1922) érett novellái a falusi élet pontos rajzát adják; az Egri csillagok c. történelmi regénye (1901) is mentes a romantika szélsőségeitől: puritán ábrázolásmód, aprólékos környezetfestés, krónikás eseménymondás jellemzi. Tömörkény István (1866 - 1917) a Szeged környéki vidék életének hiteles megörökítője. Előszeretettel alkalmazza az anekdotát és az átképzeléses előadásmódot, mindehhez pontosan illeszkedik a zamatos, sokszínű tájnyelvi stílus. Thury Zoltán (1870 - 1906) a polgárosodás és kapitalizálódás jelenségeit tárja fel mély társadalmi elkötelezettséggel, Turgenyev és Zola példáját követve. Ambrus Zoltán (1861 - 1932) parabolisztikus novellákat alkot, a nagyváros írója, hűvös tárgyilagossággal fogalmaz. Papp Dániel (1865 - 1900) a kisvárosi élet novellistája, az ábrázolásmódja realista, a stílusában viszont már szecesszió és naturalizmus is ötvöződik. Lovik Károly (1874 - 918) is az orosz realistákat követve alakítja ki objektív, tömör elbeszélői nyelvét. Csáth Géza a lélek- és tudatábrázolás elmélyítésével teremt feszült légkörű novellákat.

A regényirodalomban Tolnai Lajos (1837 - 1902) szatirikus társadalombírálata a pálya során egyre sötétebb tónusú műveket eredményez. Iványi Ödön (1854 - 1893) a dzsentrivilág realista kritikusa; A püspök atyafisága c. regénye (1889) a kor kiemelkedő nagyepikai vállalkozása, a magyar társadalom teljes keresztmetszetét mutatja be. Stílusában naturalista elemek is jelentkeznek. Justh Zsigmond (1863 - 1894) Turgenyev híve, irányregény-ciklust tervez a magyar társadalom egészéről, de csupán három regénye készül el.

Mikszáth Kálmán (1849 - 1910) a magyar elbeszélő próza mestere, a népi mesemondó hagyományok örököse, az élőszóbeli előadás fordulatainak alkalmazója a szépirodalomban. Kiemelkedő emberábrázoló, éles szemű megfigyelő. A kisepikában van leginkább otthon: az anekdota, a karcolat, a rajz kiemelkedő mestere. Első sikereit a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882) c. novellásköteteivel aratja. Publicisztikájában a karcolat uralkodik (pl.: A pénzügyminiszter reggelije, 1882). Kiemelkedő regényei: a Szent Péter esernyője (1895) és a Beszterce ostroma (1894). A Jókai-féle romantikán túllép, az eszményítést és a pátoszt fokozatosan hátrahagyva alkot. Jellemei: különleges, érdekes, egyéni életfelfogású alakok, a sivár jelennel szemben egy patriarkális-idillikus, háttérbe szorult értékvilág képviselői. A kompozíciót széles expozícióval indítja, több szálon szerkeszti, ellenpontozza, csattanószerűen zárja. Regényei jellegzetesen anekdotafüzérek. Hangneme rendkívül változatos és összetett, a gyarlóságokat a lélek derűjével ellensúlyozza. Utolsó regényei épp ennek az életbizalomnak a csökkenése miatt különös erejűek: A Nosztyfiú esete Tóth Marival (1908), ill. Afekete város (1910).

A realista tendenciákat a XIX. század végén az elméletírók és kritikusok is támogatják, pl. Gyulai Pál, Péterfy Jenő (1850 - 899), Bodnár Zsigmond (1839 - 1907) és Palágyi Menyhért (1859 - 1924). Évtizedeken át erős marad Magyarországon Balzac és Turgenyev közvetlen hatása.

A realizmus a századforduló után is fenntartja pozícióit a magyar irodalomban, sőt újabb formákat is felvesz.

Babits Mihály elsősorban a Halálfiai c. regényében (1927) ad átfogó képet a XX. század eleji magyar társadalomról.

Kosztolányi Dezső művészete a realizmus talajára épül, elsődleges szándéka a köznapi, értékszegény valóság megragadása (erre épül majd értékfelmutató, értékteremtő törekvése). A lélekábrázolás mestere mind novelláiban, mind regényeiben.

Móricz Zsigmond (18979 - 1942) Mikszáth és Jókai anekdotázásával, ill. eszményítő ábrázolásmódjával szakítva a realista tényfeltárást mélyíti el. Valósághű művilága naturalista vonásokat is tartalmaz, a felszín alatti indulatok megjelenítésével társadalmi eredetű energiákat jelez. Hősei önmagukkal, környezetükkel viaskodnak, ennek ábrázolási formája a szabad függő beszéd. Nagy gondot fordít a cselekvések, magatartások motiválására, a belső történések jelzésére. Műveinek jellegzetes konfliktusa a férfi-nő kapcsolat. A nemzeti kultúra népi értékeit világítja meg, a magyar falu differenciált társadalomképét írja le. Főként a parasztság életének ismerője és ábrázolója, de középső pályaszakaszában a történelmi osztály, a nemesség múltját és jelenét is elemzi, bírálja. Legsikeresebb műveiben feszes, drámai, a hős köré épített szerkezetet hoz létre. Műveiből: a Hét krajcár (1908) és a Tragédia c. novella (1909), a dzsentrit ábrázoló Úri muri (1927) és a Rokonok c. regény (1932), a Barbárok c. drámai elbeszélés (1931), végül az Árvácska c. kisregény (1940).

Nagy Lajos a szegények, a kilátástalan helyzetű kisemberek ábrázolója és szószólója. Ábrázolásmódjában a tárgyszerűséget a szimultanizmus technikájával erősíti.

Németh László (1901 - 1975) regényeiben elsősorban a lélekrajz aprólékossága, a jellemfejlődés részletes ábrázolása és motiválása, a külső és belső történések közti kapcsolatok érzékeltetése realista jelenség - a nagy elődök és példaképek, elsősorban Tolsztoj, Dosztojevszkij követésének eredményeként.

A realista valóságábrázolást erős érzelmességgel ötvözi pl. a népi szemléletű Gárdonyi Géza, a parasztábrázolásban kimagasló Móra Ferenc (1879 - 1934) és a nősorsot mélyen elemző Kaffka Margit (1880 - 1918). Gelléri Andor Endre (1906 -1945) a "tündéri realizmus" megteremtőjeként a sivár valóság pontos képeit idillel párosítja. Stílusában naturalista és expresszionista elemek is jelentkeznek.

A realizmus a magyar költészet egy részében is érvényesül, már a XIX. század közepén, elsősorban az elbeszélő és leíró költészetben. Ennek jegyében a költő a valóságról tárgyszerű, részletes képet fest, de ugyanakkor a poétikai eszközökkel a személyes reflexióit is jelzi. A "lírai realizmus" magas szinten valósul meg előbb Petőfi Sándor és Arany János műveiben, majd Illyés Gyula és Radnóti Miklós költészetében is.

Arany János népi szemléletű, tárgyias lírát kialakító költő (pl. A rab gólya, 1847), sőt már az objektív líra előfutárát is láthatjuk benne, Rilke pályatársát, Babits Mihály elődjét. Kései lírájában az impresszionizmus és a szimbolizmus mozzanatai is feltűnnek (Őszikék, 1877-1882).

 vissza

Naturalizmus

A naturalizmus Magyarországon az 1880-as, 1890-es években honosodik meg, és ereszt mély gyökereket. Az első generációban elsősorban Bródy Sándor és Csáth Géza képviseli, majd a legerőteljesebben Móricz Zsigmond művészetére nyomja rá a bélyegét.

   Elsőként Toldy Istvánnak (1844 - 1879) az Anatole c. regényében (1872) jelenik meg a naturalista ábrázolásmód. A regényíró Tolnai Lajos valóságábrázolásában idővel, a pesszimizmus fölerősödésével válnak uralkodóvá a komor tónusok. Gozsdu Elek a kisember hamis tudatának érzékeltetése, kiélezése céljából él az analitikus leírás eszközeivel. Az irányzat elemei Justh Zsigmond műveiben is jelentkeznek.

   Bródy Sándor (1863 - 1924) a századforduló kiemelkedő, sokszínű alkotója. Egyéb hatások mellett Zola, a darwinizmus, a pozitivizmus és az anarchizmus is rányomja bélyegét a műveire. A Nyomor c. novelláskötete mutatja meg az új színt, ebben közelíti először a nyers valóságot fiziológiai szemlélettel. A színtér a csapszékek és prostituáltak világa, az ábrázolásmód részletező és felkavaró. Bródy tehát ekkor szakít az anekdotizmussal, az életképpel, sőt a realizmussal is, és kialakítja a "rút" esztétikáját. Életművének ezen a vonulatán születik az Erzsébet dajka c. novelláskötet (1900—1901), illetve a belőle formált A dada c. dráma (1902).

   Thury Zoltán a "keserű igazságok" feltárója, a lelki és társadalmi bajok összefüggéseit keresi. Naturalista drámája a Katonák (1897). Stílusában impresszionista és szecessziós elemek is akadnak.

  Csáth Géza (1888 - 1919) novellisztikájában a naturalizmus kulcsszerepet kap. Írói szemléletében is érvényesül képzettsége és foglalkozása (idegklinikai orvos); az ideg- és tudatbetegség tüneteit pontosan, expresszív módszerekkel érzékelteti. Témavilágában a nyers ösztönök, a brutalitás és a szexualitás a középpontba kerülnek. Írói magatartása a legmegrázóbb esetek bemutatásakor is metszően szenvtelen.

   Magyarországon a naturalista színjátszás meghonosítója Paulay Ede rendező (1836 - 1894), kibontakoztatója és sikeres szerzője Csiky Gergely (1842 - 1891). Gárdonyi Géza a legismertebb színművében (A bor) naturalisztikus elemeket is alkalmaz. Molnár Ferenc a pályája elején a naturalista drámát művelte. A naturalizmus XX. századi továbbélésében a Nyugat jelentős szerepet játszik; Zolának és Hauptmann-nak a XX. század első felében is több követője akad.

  Móricz Zsigmond jellegzetes témája a társadalmi felemelkedés elemi erejű vágya, amelyet azonban a környezet elfojt, megsemmisít. Így kerül a művilágban előtérbe — a szublimáció révén — a szexualitás, ill. a vegetatív ösztönök szférája, az evés, az "egyszer jóllakni" motívum. A vívódó hősök sorsát az író mélyen átérzi, sajátjaként tolmácsolja, az átképzeléses közlésmód formájában. A naturalista stílus számos művében szerepet kap, pl. a Tragédia c. novellában (1909), a Sárarany (1911) és az Árvácska (1940) című kisregényeiben is.

   Tersánszky Józsi Jenő (1888 - 1969) a hagyományos művészi (irodalmi) kifejezésformákat elutasító, öntörvényű alkotó. A társadalom perifériája foglalkoztatja, a lecsúszott, sodródó figurák (koldusok, hamiskártyások, szélhámosok, részegesek, prostituáltak stb.) élete. Leghíresebb hőse Kakuk Marci. Figuráit a maguk erkölcsiségében, természetes közegében jeleníti meg, művilága anyagszerű. Jellegzetes műformája az epizódok laza sorozata. Stílusa az élő köznyelv, amelyet átszínez a nyelvteremtő szellemesség.

   Nagy Lajos (1883 - 1954) fő témája a nincstelenek sivár élete, ellentpontként gyakran megjelenteti a gazdagok dőzsölését is. Jellegzetes eljárása a nyers valóságelemek puszta, de célzatos és didaktikus felsorakoztatása; reflexióiban gyakran kap szerepet az erős irónia.

   Kodolányi János (1899 - 1969) szociografikus írásaiban, az "ormánsági novellák"-ban alkalmazza célravezetően a naturalista ábrázolásmódot.

 vissza

Impresszionizmus

  Nálunk az impresszionizmus nagyon korán, már a XIX. század közepén kialakul, de az átütő győzelmet csak - fél évszázad elteltével - a Nyugat hozza magával. Legjelentősebb impresszionista költőink Tóth Árpád és Juhász Gyula. A magyar epikában is kialakul az impresszionista stílus, elsősorban Krúdy Gyula művészetében kap helyet.

   Az impresszionista hangulatlírát már Vajda János és Arany János verseiben is fellelhetjük.
   Vajda János (1827 - 1897) költő és publicista, a modern magyar líra egyik úttörője. A Petőfi-féle látomásköltészet továbbfejlesztője, a hangulatlíra (pl. Sirámok, 1850) és a szimbolikus kifejezésmód kialakítója a magyar irodalomban. Romantikus alkat, magasztos eszmék vezérlik, de költői, magánéleti és közéleti-politikai téren egyaránt a magány jutott osztályrészéül. Finom árnyaltságú leíró verseit is rendszerint bölcseleti kérdés felvetésével zárja. Poétai látomásai az érzelmi feszültség tetőpontján születnek meg, azoknak mintegy lecsengéseiként. Hangnemében a felfokozott pátosz és a szelídség egyaránt megjelenik. Legismertebb költeményei: Húsz év múlva (1876),Az üstökös (1882), Nádas tavon (1888).
   Arany János később, az Őszikék ciklusával (1877 - 1880) lép a költői hangulatfestés területére, az "öregkori" líra lecsendesült, leegyszerűsödött darabjaiban.
   Reviczky Gyula (1855 - 1889) impresszionista-szimbolikus költemények szerzője. Verseinek zenéje finom, légies. Kerüli a népieskedést  -  szembefordulva az ő korában már teljesen kiüresedett népnemzetieskedéssel -, és újszerű kifejezésmódot alakít ki.
   Vargha Gyula (1853 - 1929) népnemzeti költőként indul, majd a francia parnasszizmust követi, és impresszionista lírát alkot. Verseinek jellegzetes tárgya a természeti szép.
   Az impresszionista stíluselemek a prózájban, pl. Thury Zoltán és Justh Zsigmond írásaiban is jelentkeznek.
   Krúdy Gyula lírai epikát, nosztalgikus művilágot teremtett. A múlt és az álom képeinek megjelenése, időtlensége, könnyedsége, líraisága jellemzi írásait. Műveit a hangulatfestés kivételes szerepe köti erősen az impresszionizmushoz. Ilyen hatású technikai eszközei: a szövegfonetika célzatossága, a laza mellérendelés, a névszói stílus, valamint a jelzős szerkezetek és képek túlsúlya.

   Ady Endre a szimbolikus-szecessziós keretek közt az impresszionizmus eszközeivel is él. Pl. a Párisban járt az ősz c. versében (1906) egyetlen varázsos pillanat kapcsán érzékelteti és tudatosítja az elmúlás fenyegetését.
   Juhász Gyula (1883 - 1937) a Nyugat nemzedékének lírikusa, kivételes érzékenységű, romantikus alkatú személyiség. Magasztos eszmék (emberszeretet, hazafiság, forradalmiság) állnak értékrendje csúcsán. Szerelmi lírájában is kivételes mélységű érzelemvilága tükröződik. Művészi pályája azonban derékba tört, a rendkívül tehetséges fiatalemberből ezért végül a magány és a kilátástalanság lélekben hamar megrokkant megverselője lesz. Elsősorban kivételes formaérzéke, az érzelmek és hangulatok plasztikus, árnyalt kifejezése teszi széles körben népszerűvé. Különleges atmoszférájú költeményeiből: Tiszai csönd (1910), Milyen volt ... (1912), Anna örök (1926).
   Tóth Árpád (1886 - 1928) szelíd szavú lírikus. Heves belső harcainak csupán a lecsengése jelenik meg verseiben. Stílusa mindenek előtt az impresszionizmus eszköztárára támaszkodik, de szimbolista és szecessziós elemeket is alkalmaz. Alaphangja elégikus, de a legreménytelenebb helyzetben is kifejezi a szépség és az igazság iránti igényét. Jellegzetes hangulatú versei: Elégia egy rekettyebokorhoz (1917), Esti sugárkoszorú (1923), Jó éjszakát! (1924).
   Kosztolányi Dezső (1885 - 1936) a sivár, kaotikus világban is a titkot, a csodát, a szépet, az értéket keresi  - jellegzetesen impresszionista eszközrendszerrel. Rácsodálkozik a természeti szépre, az emberi lélek rezdüléseire. A hangulatképek megrajzolása nem csupán lírájában, hanem kis- és nagyepikájában is kulcsszerepet kap: jellemző eljárása a látványelemek sorolása, a benyomások lefestése. A gyermeki látásmód plasztikus képsora az A szegény kisgyermek panaszai (1910) versciklusa; a Számadás ciklus nagy gondolati költeményei is rendre hangulatképekre épülnek.
  Babits Mihály műveiben is felbukkan az impresszionizmus; pl. a Messze, messze... c. verse (1907) a világ színpompáját fejezi ki a költői pillanatképek sorozatával.
   Kaffka Margit a köznapi érzelemvilág kifejezője lírában és epikában egyaránt. Témaköre a nő világa, a lélek- és a társadalomrajz egyesítésével. Stílusa plasztikus, költeményeiben a spontán versbeszédet kedveli. Prózájának nyelvében hangulatok, gondolatok, érzelmek mozaikdarabjai váltakoznak.
   Szép Ernő (1884 - 1953) mindhárom műnemben alkotott. Jellemző lírai magatartása a csodálkozás, a nosztalgia, illetve a részvét. Népies-impresszionista stílusban írt, szórakoztató sanzonokat is szerzett.
   Az impresszionista líra későbbi képviselői közül Áprily Lajos (1887 - 1967) emelkedik ki.

  Az impresszionista dráma Magyarországon kb. 1910 körül uralja a színpadot. A művekben magánéleti konfliktusok formálódnak, a homályos vágyak misztikuma és az irracionalitás a meghatározó jelenségek. Az impresszionista dráma kiemelkedő művelője Molnár Ferenc (1878 - 1952), a Liliom (1909) szerzője. Herczeg Ferenc főként a saját regényeit állította színpadra. Az irányzat első számú színházi képviselője Szomory Dezső volt (1869 - 1944).

 vissza

Szimbolizmus és szecesszió

  A szimbolizmus a XIX. század második felében - az impresszionizmust követve, a naturalizmussal párhuzamosan - a magyar irodalomban is létjogosultságot nyert. Elődei nálunk is "elátkozott költők", azaz Magyarországon olyan szerzők, akik a hivatalosan elfogadott és elismert (népnemzeti) irányzaton kívül álltak, és a dekadencia korérzésének művészi kifejezését vállalták. Az úttörő mindenek előtt Vajda János volt, valamint az ő generációjából még néhányan.

  Vajda János (1827 - 1897) rakja le a szimbolikus kifejezésmód alapjait; ez a technika nála a látomás-líra költői eszköze.
  Reviczky Gyula az impresszionizmus mellett a szimbolizmusnak is az úttörője volt. Verseinek gyakori eleme az álom, az elrévedés és a szelíd belenyugvás a megváltozhatatlan sorsba. Elutasítja a naturalizmust, és a legmagasabb rendű értékvilág felé keresi az utat. Kiemelkedő alkotása a Pán halála (1889), amelyet színpadi szavalatával sikerre vitt a költő késői szerelme, Jászai Mari.
  Komjáthy Jenő (1858 - 1895) a szimbolista líra kialakítója, messianisztikus-mítikus költeményei a legjelentősebbek, pl. A homályból (1894). Magányban él, rajongó alkat, mély lelki élményekre vágyik; Juhász Gyula közvetlen elődje. Verseiben a lírai én a világegész fölé emelkedik.
  Czóbel Minka a modern líra egyik háttérben maradó, de nagy jelentőségű költőnője, a szimbolista-szecessziós kifejezésmód egyik legelső művelője.
   A szimbolizmus kezdeteihez kapcsolódik még a századfordulón Endrődi Sándor (1850 - 1920), Szalay Fruzina (1864 - 1926), Rudnyánszky Gyula (1858 - 1913) és Telekes Béla (1873 - 1961). Az elbeszélők közül Gozsdu Elek és Csáth Géza is élt a szimbolikus ábrázolásmóddal. Krúdy Gyula műveinek centrumában az én áll, minden tőle nyeri el jelentését. A valóságelemek a hős eszményeit, ábrándjait, emlékeit képviselik, azokat elevenítik fel.

  A szimbolizmus első számú költője (egyszersmind a szecesszióé is) Ady Endre. Az Új versek után két évvel induló Nyugat a szimbolikus költői nyelvet már széles körben elfogadtatta, a nyugatos költők, sőt az írók jó része is átvette az új formanyelvet és látásmódot  - talán egyedül Móricz Zsigmond volt a kivétel. Ady Endre (1877 - 1919) a modern magyar líra vezéralakja, a teljességigény és mindenségvágy megszólaltatója. A XX. század emberének drámai küzdelmeit a lélek ősi rétegeinek megszólaltatásával fejezte ki. Költészetének középpontjában a személyiség áll, de a magyarságnak is vátesze volt, prófétai küldetéstudattal és szerepvállalással. A szimbolizmus és szecesszió jegyében költészeti forradalmat hajtott végre. Egyéni mitológiát teremtett, verseinek középpontjában az ő énje áll. A tér és az idő fiktív. A versvilág elemei jelképesek, a történések lelki-tudati folyamatokra utalnak. Jellegzetes szimbólumai (amelyek csaknem az egész életművet behálózzák): ugar, Léda, pénz, halál, magyarság, kurucság, Isten, forradalom, háború, vénülés, őrzés.

  Babits Mihály költeményeiben a jelképiség a rájátszás költői technikájával ötvöződve hoz létre gyakran újfajta jelentés-együtteseket. Szimbolista képrendszer adja az alapját pl. a Petőfi koszorúi vagy A gazda bekeríti házát c. versének (1925).
  Kosztolányi Dezsőnek a korai költészete élt a szimbolista eszköztárral.
  Tóth Árpád stílusában az impresszionizmus mellett a szimbolizmus és a szecesszió is szerepet kap. A Körúti hajnal c. versében (1923) az impresszionista képcsoportban szimbolista (önkényes, ill. szinesztéziás) szókapcsolatok is felbukkannak.
  Nagy Lajos stílusában a naturalizmus mellett a szecesszió és a szimbolizmus is megjelenik: a felsorolt és megvilágított valóságelemek sejtelmes jelentéstöbbletet hordozhatnak.
  Balázs Béla A kékszakállú herceg vára (1911) című misztériumából Bartók Béla írt világhírű operát.

   A szimbolizmus az újavantgárd jegyében pályára lépő magyar költők körében is jelen van a XX. század második felének kezdetén, pl. Juhász Ferenc és Nagy László versvilágában.

  Szecesszió

  A szecesszió a magyar irodalomban többnyire a szimbolizmussal együtt bukkan fel. 1890-től A Hét biztosít fórumot az új irányzatnak, Kiss József (1843 - 1921) szerkesztésében. A korszak nagy stílusművésze Bródy Sándor; epikájában a dekorativitás és a stilizáció egyaránt szerepet kap, az újromantikával elegyítve. A magyar szecesszió gyakran ötvöződik a stílromantikával, pl. Csáth Gézánál.
  Thury Zoltán stílusában impresszionista és szecessziós jegyek keverednek. Papp Dániel is a szecesszió közelébe helyezhető, elsősorban a líraiságra és stilizálásra való hajlama miatt. Gozsdu Elek a pályája végén a tolsztojánizmus, a parnasszizmus és a szecesszió felé fordul. Ambrus Zoltán főműve a Midas király c. filozofikus művészregény, ill. lírai énregény (1891 - 1892), a szecesszió egyik sajátos terméke. Parabolisztikus novellái intellektuális tartalmúak, és zömmel szintén szecessziós fogantatásúak.

  Krúdy Gyula szövegeiben a műelemek az énhez viszonyítva kapnak jelentéseket. A hős léthelyzete a magány, ebből lép át a nosztalgikus, értékeket hordozó múltba. A konkrét tér mindig sivár, de az emlékek által, a mese és a vágy révén gazdag atmoszférájú lesz, jelentésekkel telítődik. A töblettartalmak zömmel a testi vágyak, az erotika területéről kerülnek ki. Czóbel Minka (1855 - 1947) a magyar szimbolista-szecessziós formanyelv egyik kialakítója. Verseiben az álom, a fantázia képei jelennek meg: a hó, a halál, a köd és a tükör. Hatott Weöres Sándor költészetére. A Cholnoky testvérek is kapcsolatba kerültek a szecesszióval: Cholnoky Viktor (1868—1912) és Cholnoky László is (1879 - 1929). Szini Gyula (1876 - 1932) szecessziós-szimbolikus novellák alkotója.
  Lesznai Anna (Moscovitz Amália, 1885 - 1966) költő, író és iparművész a magyar szecesszió fontos képviselője. Versei is figyelemre méltók, de hímzései és főképp könyvborítói (pl. Ady versesköteteihez) széles körben ismertek voltak. Fő motívumai: kert, virág, fa, föld.

  Ady Endre költészetében a szecesszió sokféle módon megnyilvánul. Kezdő költői lépéseit ennek a stílusnak a jegyében teszi. Érett versvilágának egésze a szereplíra megnyilvánulása. Jellegzetes előadásmódja az önfeltárulkozás. Szövegeit a színgazdagság, a túldíszítés, a stilizálás magas foka jellemzi. Költeményeinek tipikus vonása a titok, a csoda, a misztikum. Alapmotívumai a könny, a halál, a bűn és az erotika; mindezek átesztétizáltan épülnek a versekbe. Pl. a Héja-nász az avaron c. versében (1905) a szecesszió két alapmotívuma, a halál és az erotika fűződik egybe.

  Balázs Béla (Bauer Herbert, 1884 - 1949) költő és író, írásai erőteljes atmoszférát sugároznak. Szecessziós stílusában népi és szimbolista elemek is keverednek. Gyakori témája az álomvilág és a művész magánya.
  Tóth Árpád jellegzetes költői eljárása a stilizálás és a szimbolizáció. Nagy Lajos korai elbeszéléseiben gyakori elem a felfokozott szerelmi vágy; a stilizáció később is jellegzetes eljárása lesz. Somlyó Zoltán (1882—1937) első versei népies-szecessziós stílusúak.
  Déry Tibor pályakezdésekor, a Lia című regényével (1917) csatlakozott a magyar szecesszióhoz, ezután - elsősorban az expresszionizmus révén - az avantgárd követője lesz.

 vissza